Edward de Bono pszichológus professzor gondolata szerint egy egész kultúrában a nárcisztikus, önimádat felé való eltolódás figyelhető meg, hátterében pedig az önbecsülés hiánya áll. Ez nem csak egyes embereket érint, hanem már egész társadalmakat.

Az érem egyik és másik oldala.

Nézzünk meg valakit, aki:
1.    Saját fontossága, rendkívülisége, egyedisége meggyőződésévé vált.
2.    El tudja képzelni a sikert, a győzelmet, egy nagyszerű szerelmes társat.
3.    Tudja, hogy nem mindenki képes őt megérteni.
4.    Elvárja, hogy tiszteljék az emberi méltóságát.
5.    El tudja fogadni, ha megbecsülik, szeretik és elismerik.
6.    Céljait hatékonyan képes elérni.
7.    Döntéseiben célratörő, asszertív, magabiztos és eltökélt.
8.    Ösztönzik a kihívások, miközben mások irigykednek rá.
9.    Pozitív, rendíthetetlen pozitív önértékeléssel rendelkezik.
Meglepetésként hatott, amikor megtudtuk, ezek bizony a nárcisztikus személyiségzavar ismertető jegyei.  Feri atya, mint elmondta, egy kis fondorlattal csak a pozitívumokat válogatta ki. Most nézzük meg, milyen árnyoldala van ugyanezen személyiségvonásoknak:
1.    Saját fontossága, rendkívülisége, egyedisége meggyőződésévé vált, de másokét nem ismeri el!
2.    El tudja képzelni a sikert, a győzelmet, egy nagyszerű szerelmes társat, miközben másoktól várja el, hogy őt éljenezzék.
3.    Tudja, hogy nem mindenki képes őt megérteni.  Ő annyira más és rendkívüli, hogyan is érthetnék meg?
4.    Elvárja, hogy tiszteljék az emberi méltóságát, de a másét ő nem tiszteli.
5.    El tudja fogadni, ha megbecsülik, szeretik és elismerik. – Gátlástalanul, mindenkin átgázolva meg is tesz érte bármit.
6.    Céljait hatékonyan képes elérni. – El is várja, hogy teljesüljenek.
7.    Döntéseiben célratörő, asszertív, magabiztos és eltökélt. – Együttérzés nélkül, mással nem törődve.
8.    Ösztönzik a kihívások, miközben mások irigykednek rá, ő pedig irigy mindenki másra.
9.    Pozitív, rendíthetetlen pozitív önértékeléssel rendelkezik – a felszínen.
Az utolsó pontban önértékelésről beszélünk, nem önbecsülésről. Fontos, hogy megkülönböztessük a két fogalmat. A nárcisztikus személynek ugyanis lehet hihetetlenül magas, fölfokozott pozitív énképe, amiből minden gyengeséget száműzött, lehet irreálisan pozitív önértékelése, gigantikus önbizalma, és lehet emellett nulla az önbecsülése. Akinek van önbecsülése, eleve nem lehet nárcisztikus.

Egy 2006-ban megjelent kutatás szerint, melyben amerikai fiatalokat kérdeztek arról, mi a legfontosabb az életükben, 94%-ban a sikert jelölték meg. (Ami, mint tudjuk, negatív összefüggésben van a jól-léttel.) Ez azért nagyon érdekes, mert a nárcisztikus személy tud nagyon sikeres lenni, mivel nem törődik másokkal, tud gátlástalan lenni.  Azt is megkérdezték, ezektől a fiataloktól, hogy ők maguk milyenek szeretnének lenni.  Kiderült, hogy „menők” szeretnének lenni, de ezt ők így mondják: „cool” A kérdésre, hogy ki az, aki „cool” leírták a nárcisztikus személyiség jegyeit. Sokkal fontosabb „cool”-nak lenni, mint rendesnek, erkölcsösnek, vagy bármi másnak. Nem csoda, ha egész kultúránkat fenyegeti a nárcisztikus önimádat felé való eltolódás. Edward de Bono azt állítja: „kétségkívül megtaláltam az igazán cool személy ős-képét”. Feri atya hosszú percekig várta a kreatív ötleteket a közönség soraiból, hogy ki lehet az. Garfield-tól  Colombo hadnagyig sokféle tipp érkezett, de a rejtélyről végül Feri atya rántotta le a leplet:  A hulla! Rendíthetetlen nyugalom, kikezdhetetlen hűvösség, senkivel sem törődik – cool!

Miért lehet vonzó számunkra egy nárcisztikus személy?
Elsőre hallatlanul romantikusnak tűnik, szabad és önfeledt. Magát rendkívülinek látja, és ezt képes a társára is kiterjeszteni. Az első randin hihetetlenül vonzó és megnyerő, a partnernek az az érzése: „egész életemben erre vágytam!”  Kicsit fájdalmas, de azért vonzó számunkra, mert előhívja a saját nárcizmusunkat és fürdünk ebben a látásmódban. A szerelemmel kapcsolatban korábban már szó volt róla, hogy valamennyi regresszióval jár. Akkor tudunk szerelmesek lenni,  ha képesek vagyunk a társunkat idealizálni és megéljük azt, hogy bennünket is idealizálnak. Ez jól esik és rendben van. De egy nárcisztikus személlyel való kapcsolatban e mögött hihetetlen vermek fognak megbújni. A nárcisztikus személy a legkevésbé sem hajlandó változni. Feri atya segítőként többször megélte, hogy nem egyszer nárcisztikus személyek hoznak el hozzá mást, hogy csináljon vele valamit, mert az tűrhetetlen, hogy nem olyanok, mint ahogyan azt ők elvárják.
Miért van az, hogy görcsösen azt gondoljuk, hogy a másik embernek kell megváltozni egy kapcsolatban, ha nem vagyunk jól?
Egy nárcisztikus személy mindenképp ezt gondolja és közben nap mint nap lealázza a másikat. Az okok a személyiségfejlődésből is következnek: csecsemőkorban természetes, hogy szükségleteinket úgy elégítjük ki, hogy sírással felhívjuk magunkra a figyelmet, és nem tehetünk mást, mint hogy várjuk, hogy a másik ember ezt vegye észre, ismerje föl a szükségletünket és tegyen valamit.  Változzon aszerint, ahogy azt a szükségletünk kívánja. Később a szerelemben újra átéljük, hogy a másik ránk hangolódik, szavak nélkül is kitalálja szükségleteinket, majd ez megszűnik, az én-határok bezáródnak. Ekkor következik be az, hogy elvárásokká keményedik az, hogy mire van szükségem, és a kidolgozatlan személyiségrészeinknél elkezdjük egyre rosszabbul viselni a másikat, amire az egyetlen megoldást csak abban látjuk, hogy ő változzon meg. Közben pedig az a benyomásom, hogy ha én kezdenék változni, még inkább távolodnék attól az állapottól, hogy „te szeretsz engem”. Sokan évtizedeken keresztül képesek ebben az ördögi körben élni.  Csecsemőkorban reális elvárás, hogy az anya elégítse ki a szükségleteimet. Ha felnőttként ezt a társunktól várjuk, irreális elvárásokat támasztunk, amiket ő képtelen teljesíteni.  A magas elvárás a legjobb út a boldogtalansághoz. Azzal, hogy fenntartjuk ezt a magas elvárást a környezetünk felé, nem tudatos és direkt módon, de teljesen kiszolgáltatjuk magunkat. Neked és neked, ilyennek és ilyennek kellene lenned ahhoz, hogy én jól legyek! Nem csak elvárásokat támasztok, hanem az autonómiáról, szabadságról, kreativitásról, mindenről le is mondok. Duplán lehetetlenítem el a saját helyzetemet. Ebből a tanult tehetetlenségnek, hitetlenségnek, reményvesztettségnek egy nagyon súlyos állapota tud következni.  Nem véletlen, hogy a magyar lakosság 70%-a passzívan  szenvedélybeteg, 20%-a lázadó, és csak 10%-a cselekvő, kreatív. A nárcisztikus személy az, aki ezt a világot csúcsra járatja. Hogy miért vonzó mégis sokunk számára, nagyon izgalmas kérdés! Hogy lehet az, hogy engem egy nárcisztikus személy rabul tud ejteni. Úgy tűnik fel számomra, hogy ő annyira szabad, hogy megteszi, amiről én csak álmodom. Milyen nagyszerű egy ilyen emberhez tartozni!
Itt van az a pont, ahol érdemes magunkon dolgozni!  Ma az a nagy kérdés: miért nem tudunk úgy élni, ahogy szeretnénk? Az értékekről beszélünk, de már nem úgy élünk.